A kamara története a XIX. századra vezethető vissza. Az 1855-ben császári pátenssel Magyarországon is bevezetett – rövid életű – osztrák jegyzői rendtartást a királyi közjegyzőkről szóló 1874. évi XXXV. Törvénycikk alapján létrejövő királyi közjegyzők érdekképviseleti szervezetrendszere, a királyi közjegyzői kamarai rendszer váltotta fel.
A közjegyzői kamarák ténylegesen 1875-ben alakultak meg. A Pécsi Királyi Közjegyzői Kamara alakuló ülését 1875. augusztus 30-ra hívta össze Ocskay Antal a Pécsi Királyi Törvényszék elnöke. Az 1895-ben megjelent Pécsi Jogi Közlöny szerint az alakuló ülésen a kinevezett 16 királyi közjegyzőből 12-en jelentek meg, akik a kamara első elnökének Bánffay Simon pécsi királyi közjegyzőt választották meg.
A kamara illetékességi területe négy megyére: Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék és öt királyi törvényszék: Pécs, Nagykanizsa, Kaposvár, Szekszárd és Zalaegerszeg törvényszékei területére terjedt ki. A kamara székhelye Pécs szabad királyi város volt.
A Pécsi Királyi Közjegyzői Kamara területén az 1875-1949. között a következő településeken működött közjegyzőség: Baranyában: Pécsen, Pécsváradon, Siklóson, Sásdon, Mohácson, Dárdán és Perlakon, Somogyban: Kaposváron, Szigetváron, Nagyatádon, Csurgón, Marcaliban, Lengyeltótiban, Igalon és Tabon. Tolnában: Szekszárdon, Dombóváron, Bonyhádon, Pakson, Tamásiban és Dunaföldváron, Zalában: Zalaegerszegen, Nagykanizsán, Letenyén, Sümegen, Tapolcán, Alsólendván és Csáktornyán.
A Pécsi Királyi Közjegyzői Kamara elnökei voltak:
- Bánffay Simon pécsi királyi közjegyző 1875-1902,
- Dr. Baranyai (Blum) Béla pécsi királyi közjegyző 1902-1906,
- Ursziny Pál dárdai királyi közjegyző 1906-1908,
- felsőpulyai dr. Madarász István pécsi királyi közjegyző 1908-1934,
- síkabonyi dr. Angyal Béla pécsi királyi közjegyző 1934-1944 és
- Dr. Siklósi Tamás bonyhádi közjegyző 1944-1949.
A Pécsi Királyi Közjegyzői Kamara – és ezen belül Pécs városa – két alakalommal is helyet biztosított országos közjegyzői összejöveteleknek: először 1928-ban, majd 1938-ban is Pécsen rendezték meg a királyi közjegyzők vándorgyűlését.
A Pécsi Királyi Közjegyzői Kamara tagságát és területét is megtépázta, átalakította a két világháború és Magyarország határvonalának megváltoztatása. A Délvidék elcsatolásával Alsólendva, Csáktornya, Dárda és Perlak közjegyzői székhelyek a szomszédos államokhoz kerültek, az ezeken a helyeken dolgozó közjegyzők elvesztették az állásukat.
1935. évben a Pécsi Királyi Közjegyzői Kamara illetékességi területét érintő változás volt, hogy Zala megyét megosztották és annak az északi része a Szombathelyi Kamarához került.
A 4090/1949. sz. kormányrendelet elrendelte a közjegyzői és közjegyző-helyettesi állások állami közszolgálati állássá történő átalakítását, így a magánközjegyzőséget az új jogszabály eltörölte.
A Pécsi Királyi Közjegyzői Kamara is megszűnt. Iratait, vagyonát 1950-ben a Pécsi Megyei Bíróság vette át megőrzésre. Az új rendszer a régi kamara tagjai közül csak néhányat vett át, a többségük az állását vesztette. Nyugdíjjogosultság hiányában sokan életük hátralevő részét földönfutó szegénységben kellett, hogy leéljék vagy külföldre menekültek.
1950. és 1992. között a közjegyzőség a bíróság részeként működött, a közjegyzők a kinevezett bírákkal azonos jogállásban voltak.
Az 1991. évi XLI. törvény 1992. január 1-i hatállyal ismét létrehozta a magánközjegyzőség intézményét.
A Pécsi Közjegyzői Kamara 1992. január 18-án tartotta az alakuló ülését. Alapító tagja 25 közjegyző volt, akik elnökül dr. Herczeg Mária kaposvári közjegyzőt választották meg. A kamara székhelye Pécs, Vasvári Pál utca 2.
A Kamara illetékességi területe 4 törvényszék illetékességi területéhez igazodik: a Pécsi, a Kaposvári, a Szekszárdi és a Székesfehérvári Törvényszékhez, így területe Baranya, Somogy, Tolna és Fejér megyéket öleli fel.
A Pécsi Közjegyzői Kamara területén jelenleg a következő településeken működik közjegyzőség: Baranyában: Pécsen, Komlón, Szigetváron, Siklóson és Mohácson, Somogyban: Kaposváron, Nagyatádon, Barcson, Marcaliban, Fonyódon és Siófokon. Tolnában: Szekszárdon, Dombóváron, Bonyhádon, Pakson és Tamásiban, Fejérben: Székesfehérváron, Sárbogárdon, Dunaújvárosban, Bicskén és Móron.
A Pécsi Közjegyzői Kamara elnökei:
- dr. Herczeg Mária kaposvári közjegyző 1992-1995
- dr. Perczel Rita pécsi közjegyző 1995-2012
- dr. Szili Zoltán szigetvári közjegyző 2012-2018
- dr. Ujj József székesfehérvári közjegyző 2018-
Írta: dr. Csillag Attila
közjegyző
A közhitelesség letéteményesei a magyar történelem során többször változtak. A XIII. századig a poroszló, majd a hiteleshelyek, a XIV. századtól a hiteleshelyek mellett a közjegyzők látták el ezt a feladatot.
Anjou-házi királyaink uralkodása alatt jelenik meg hazánkban a közjegyzőség intézménye. A Nápolyból hozzánk érkező Anjou család hatalmát megszilárdítandó, a hazánkba küldött Gentilis bíboros kíséretében több közjegyzőt is találhatunk. Ezek a közjegyzők – követve a bíborost – sorra készítik a különböző okleveleket. Közjegyzői okirat készül Károly Róbert királlyá koronázásáról, valamint Csák Máté azon nyilatkozatáról, mellyel az Anjou uralkodót Gentilis rábeszélésére királynak ismeri el.
A közjegyzőség hazánkban 1526 előtt igazi jelentőséget magának csak az egyházi bíróságok eljárása során nyert. A pecsét tekintélye és a hiteleshelyek kielégítő működése idegenné tette a közjegyzői okiratot, melyre sokszor pecsétet függesztettek.
A XV. században a közjegyzői okirat már eléggé elterjed és magyar közjegyzők is szerkesztenek okiratokat. Az oklevelet az intézkedő nevében fogalmazták meg, aki ráteszi az okiratra pecsétjét, és a közjegyző csak a szokásos záradékban szólal meg. Gyakran találkozunk a hiteleshelyek és közjegyzők együttműködésével, azaz a hiteleshely által elkészített okiraton a közjegyző záradékot helyez el és ezáltal az alkalmas lesz mind az egyházi, mind a világi bíróságok előtti felhasználásra.
A közjegyző alapvetően kétfajta okiratot készített. Az egyiket mint közhiteles személy (publica persona), a másikat mind az egyházi bíróság jegyzője állítja ki. Ez utóbbit a bíróság elnöke is megerősíti, a másikon a közhitelességet egyedül a közjegyzői kézjegy és záradék jelenti.
A közjegyzők kinevezésüket csak kivételes esetben nyerték közvetlenül a pápától vagy a császártól, általában egy pápai vagy császári felhatalmazott nevezte ki őket. A közjegyzői tisztségre emelés ünnepélyes külsőségek között zajlott le. A jelöltek először esküt tettek arra, hogy hűek lesznek kinevezőjükhöz, a reájuk bízott titkokat megőrzik és hamis dolgokról nem szerkesztenek okiratot. Az eskü után a megbízott átnyújtotta nekik foglalkozásuk jelképeit; a gyűrűt, a tollat és tintatartót és a kegyelem csókjával felhatalmazta őket a szabad működésre. A kinevezettek valószínűleg a közjegyzők tanítványai közül kerültek ki.
Hazánkban a közjegyzők nem tömörültek Németországhoz hasonlóan kollégiumokba, valószínűleg azért, mert itt is elsősorban a klerikusok közül kerülnek ki. A közjegyzők városi jegyzőként, az egyházi pereket intéző szentszékek mellett delegált egyházi bírák mellett, mint jegyzők és pápai követek kíséretében működtek.
A mohácsi vész után a közjegyzőség intézménye csak az 1849 utáni szomorú, de a jogfejlődés szempontjából termékeny időszakban bukkan fel újra. Császári nyíltparancs terjesztette ki 1858. február 7-én az 1855. évi osztrák közjegyzői rendtartás hatályát Magyarországra is.
A közjegyzői rendtartás legfőbb érdeme az volt, hogy meghonosította hazánkban is a közjegyzőséget. A francia közjegyzőség bizonyos elemei találhatók meg benne, de csak felemás módon átvéve. Szervezeti, önkormányzati része oly gyenge, hogy szinte szóra sem érdemes. A rendtartásnak nem volt ideje meggyökereznie a magyar talajban, mert alig másfél év után, 1861. február 15-én az Országbírói értekezlet hatályon kívül helyezte azt, visszaállítva a hiteleshelyek régi jogait Erdély és Fiume kivételével, ahol 1875. augusztus 1-ig, hatályban maradt az 1858. évi közjegyzői rendtartás.
Az országbírói értekezletet követően a gazdasági élet képviselői javasolták a közjegyzőség intézményének újbóli meghonosítását. Az országgyűlésben a törvényjavaslatot hosszú vita 1874-ben sikerült csak elfogadni, mint XXXV. törvénycikket, a közjegyzői okirati kényszer híveinek győzelmével.
Az elfogadott 1874. évi XXXV. törvényt hamarosan módosította az 1896.évi VII. törvénycikk a gyakorlat igényeinek megfelelően. A módosított 1874. évi XXXV. törvény 1949-ig meghatározta a közjegyzők működésének kereteit. A törvény szerint közjegyzőket az igazságügy-miniszter nevezte ki (a javaslatban még a császár szerepelt a bírákhoz hasonlóan). Az állások betöltését pályázat előzte meg. A közjegyzőséghez szükség volt jogi végzettségre, és az ügyvédi- bírói vizsgán is túl kellett lennie a jelöltnek. Közjegyző csak teljes jogú magyar állampolgár lehetett, aki feddhetetlen jellemű, csőd vagy gondnokság alatt nem áll, bírja az állam hivatalos nyelvét és legalább két éves közjegyzői gyakorlatot igazol. A törvény részletesen szabályozta az összeférhetetlenségi szabályokat, de az elfogultság eseteiről nem szólt.
A közjegyzők számát és székhelyét az illetékes közjegyzői kamara meghallgatása után az igazságügy-miniszter határozta meg. Az állások betöltése pályázat útján történt, majd a kinevezés után a közjegyző biztosítékot tett le / Budapesten 7000 Ft értékben/. Az illetékes törvényszék nyilvános ülésén hivatali esküt tett, bemutatta pecsétjét és hitelesített névaláírását, s végül közzétette irodája megnyitásának napját.
A kinevezés a közjegyzőt a közokiratoknak csak magyar nyelven való kiállítására jogosította fel, más nyelvre megfelelő nyelvtudás alapján az igazságügy-miniszter adhatott engedélyt. A kar utánpótlását a közjegyzőjelöltek képezték. A közjegyzőjelöltség feltételéül szabták a jogvégzettséget és legalább az első jogtudományi szigorlat letételét. A már ügyvédi vagy bírói vizsgát tett jelölt egy, illetve két évi gyakorlat után, a közjegyzői kamara jóváhagyásával főnökét távollét vagy betegség esetén teljes hatáskörrel helyettesíthette. Akadályoztatás esetén a kamara rendelt helyettest. A jelölteket attól függően sorolták két csoportba, hogy tettek-e szakvizsgát és megfelelő közjegyző-helyettesi gyakorlati idővel rendelkeznek-e vagy sem. Csak az a helyettes járhatott el teljes jogkörben a közjegyző helyett, aki megfelel a közjegyzővé válás követelményeinek.
Az 1874. évi XXXV. tc. elrendelte, hogy a közjegyzők területi közjegyzői kamarákba tömörüljenek. A törvénycikk szerint a kamarák számát és székhelyeit az érdekelt közjegyzők meghallgatása után az igazságügy-miniszter állapítja meg. Az 1875. évi XXXV. tc. kimondotta, hogy a közjegyzők összessége alkotja a közjegyzői testületet, amelynek érdekképviseleti, felügyeleti és igazgatási szerve a közjegyzői kamara.
A közjegyzői kamarák száma eleinte megegyezett az ítélőtáblák számával, és a közjegyzői kamara területi illetékessége azonos volt az ítélőtáblai kerülettel. Ez azonban a későbbiekben módosult. A kamara igazgatási és felügyeleti hatásköre alapján eljárt a közjegyzői állások betöltése érdekében: pályázati hirdetményt tett közzé, összegyűjtötte és véleményre felterjesztette az igazságügy-miniszterhez a beérkezett pályázatokat, átvette és őrizte a közjegyzői biztosítékot. Jegyzéket vezetett a közjegyzőkről, helyetteseikről és a közjegyzőjelöltekről, minősítéseket készített és kinevezés esetén a közjegyzők ünnepélyes fogadalmát kivette. A kamara engedélye volt szükséges a közjegyzők helyettesítéséhez, székhelyről való távozásukhoz. A kamara biztosította a közjegyzői munka folyamatosságát és ennek érdekében, szükség esetén, hivatalból küldött ki helyettest. A kamara felügyelte a törvényszabta követelmények betartását is, ha a közjegyzők valamelyike érdemtelenné vált megbízatására, úgy a kamara kezdeményezte az elmozdításához szükséges eljárást. A kamara felügyeleti jogköre alapján évente ellenőrizte a közjegyzők ügyvitelét, irodáját és irattárát. Szabálytalanságok esetén a kamara kezdeményezte az elmozdításához szükséges eljárást. Kisebb szabálytalanság esetén a kamara intést vagy pénzbírságot állapíthatott meg. Fegyelmi ügyekben a kamara volt a kezdeményező, mivel a közjegyzői mulasztásokkal kapcsolatos összes bejelentés a kamarához érkezett be. A közjegyző fegyelmi tanácsban, amely a kamara két tagjából állt, indult meg a mulasztó közjegyző ellen az eljárás. A fegyelmi tanács határozata ellen másod- és utolsó fokú fellebbezést a Kúria fegyelmi bíróságához lehetett benyújtani.
A közjegyzői kamara szervezetileg független volt az államapparátustól, az általa ellátott igazgatási, felügyeleti és fegyelmi tevékenység mégis bizonyos hatósági jelleget adott a kamarának. A kamarához tartozás minden közjegyzőre kötelező volt és a tagság kinevezéssel vagy áthelyezéssel keletkezett. A kamarai tagoknak vagy a közgyűlésnek a kamara szervezetének megváltoztatásához, a kamara feloszlatásához joguk nem volt. A kamara feletti felügyeletet az igazságügy-miniszter látta el.
A közjegyzői kamara feloszlatására a közjegyzői intézmény 1950-ben bekövetkezett átszervezésekor került sor. 1945. után a közjegyzők az addigi jogszabályok alapján folytatták működésüket. Változást, az intézmény újjászervezését csak a 4.090/1949. / VI.14./ Kor. sz. rendelet hozott. Az eddigi magánközjegyzői intézmény megszűnt, a közjegyzői és közjegyzőhelyettesi állások állami közszolgálati állásoknak minősültek. Ezzel egyidejűleg megszüntették a közjegyzői kamarákat, a közjegyzők és helyetteseik a járásbíróságok ítélőbíráival estek a felügyelet és a fegyelmi jog szempontjából egy tekintet alá. A rendelet újra szabályozta a közjegyzői és helyettesi kinevezések feltételeit és lefektette azt az elvet is, hogy a közjegyzőt az igazságügy-miniszter más közjegyzői állásra beleegyezése nélkül is áthelyezheti.
1949-től – a kormányrendelet végrehajtása tárgyában kiadott 76.000/1949. /IX.27./ IM. sz. rendeletben foglaltak alapján – a közjegyzők a járásbíróságok mellett működtek, a fővárosi kerületi bíróságokhoz kinevezett közjegyzők pedig 1956-tól összevont irodában, a Budapesti Állami Közjegyzők Irodájában tevékenykedtek. Illetékességük a főváros egész területére kiterjedt. A közjegyzők helyzetét nagyon szerteágazóan szabályozták, törvényi szinten csak deklaratív jelleggel (1972. évi IV. törvény), elrejtve a lényeges rendelkezéseket a könnyebben változtatható alacsonyabb rendű jogszabályokba.
A magyar közjegyzőség történetében az 1991. évi XLI. törvény hozott gyökeres fordulatot, visszaállítva a latin típusú közjegyzőség intézményét, újra megteremtve a hagyományos kamarai rendszert. A közjegyzőség ma, a hagyományos közjegyzői tevékenységeken kívül a magánjogi gyakorlat minden területén részt vesz a jogéletben. A Magyar Országos Közjegyzői Kamara megteremtette a Végrendeletek Országos Nyilvántartását, vezeti az ingókon és vagyonon alapított zálogjogok közhiteles nyilvántartását.
A közjegyzőség az elmúlt években visszaszerezte régi tekintélyét, újra megtalálta helyét a jogalkalmazók között a jogkereső közönség teljes megelégedésére.